Ismerős ismeretlenként fonódott össze két ziháló mezítelen test a kandalló tüze előtt. Két ismeretlen.  Karamella illat járta át a lakást. Lassú másodpercek között gyorsan elégve illatozott a dohány. Emlékszem, pedig meg sem történt. A jobb lábam felhúztam, néha átkaroltam, néha dohányt dobtam a tűzre. Lágy illat festett kávészínűre a hófehér a lakást, sercegett a repedező rönk a tűznyelvek között.  Hátulról átkaroltál, Te Engem öleltél a takaró Téged. Dubaj. Távoli ország, hőzőngő forráságát csapta agyon a hirtelen jött viharos eső. Egy üvegtorony a sok közül, 21. emelet, tágra nyitott ajtón járt kelt a hűvös szél. Megsimítottál, lágyan megcsókoltad a vállamat. Régen átélt helyzet, Te csitítasz, Én messze járok. Percek teltek el így. Örültem arcodnak, ahogy nyakamat simította, vállamat. Hátradőltem, elfeküdtem, Te mellkasomra. Percekkel később újból felültem.

-       Mit látsz? – kérdezted miközben a tüzet néztem.

-       „Oh misty eye of the forest below, guide my soul when it’s covered with ash and smoke“ – dúdoltam halkan. Arcon simítottál, és megcsókoltál. Csend ült a lakásra.

Olykor, olykor felkavart minket az utácról felrikoltó ricsaj, dudaszó és felbőgő motor. Egy nagyobb csattanás után a szirénák űzték el végleg a mély nyugalmat közölünk. Égetővé vállt az éjszaka. Semmissé vált a hűtő eső hatása, szívként dobogva okádta a meleget a parázs. Felálltam magamra vettem valamennyi ruhát és a konyhába indultam. Hatalmas amerikai konyha, konyhaszigettel, gyertyával teli asztalokkal, a kanapé mögül elnyúló kecses árnyékoddal. Az asztalra koppanó pipa hangjára összerezzentél, álmosan megsimítottad az arcodat.

-       Azt hittem, hogy nem iszol alkoholt, tartod a rendszert. – szóltál lágyan.

-       Ritkán, de az élet felül írja a szabályokat. – Letekertem a Canadian Club  tetejét és töltöttem. Italt? – tartottam kérdően feléd az üveget.

-       Bort.

-       Az nincs. A napokban ajándékoztam el az utolsó üveget is. Körbe tekintve a bárszekrényben egy megbontott üveg vodkát vettem ki. Grey Goose? – kérdeztem és feléd nyújtottam az üveget.

-       Bőven. – válaszoltad egy szikrázó mosollyal. -  Spicy Peachként ha lehet. – mondtad miközben a bárszékre ültél. Lábaid közé vetted, először a jobb, majd a bal lábaddal ölelted át és csendben mosolyogtál. Gyors mozdulatokkal vágtam fel a hozzávalókat, jegekt törtem és talpas poharat varázsoltam.

-       Hölgyem – toltam oda  egy félmosollyal a talpas poharat a szalvétán.

A pohárral játszva léptem ki a teraszra. Rideg közönnyel szemléltem az alattam elterülő, éjszakai, fénytől duzzadó várost. A sárgásbarna nadrágom, rendezetlenül lifegő övem és gyűrött ingem elütött a finom eleganciát sugárzó közegtől. Perceken keresztül merengtem a város fölött. Tudattalanul. Amikor megfodurltam bundaként ölelő, lágy, fehér takaróval magad körül lépdeltél felém. Tenyeremmel megsimítom a borostától sercegő arcom és várom, hogy hozzám érj. Megsimítasz, kezeddel. Száddal. Befelé figyelek. A korlátra támaszkodom két kezemmel és messze járok. Bal könyököd a korláton a pihen, ujjaiddal játszol a pohár aljával és mesélni kezdesz. Eleinte még érdekel is amit mesélsz és figyelemmel kísérem. Kisvártatva egy magamnál hatalamasabb erő a város felé irányítja a tudatomat, A cikázó fények egyszer csak sárgás módon elevenednek meg és összeállnak egy rajba – mint a Szentjánosbogarak! Megrázom a fejemet, a káprázat még mindig tart. Teljesen hatalmába kerít és figyelem. Szinte előttem lebeg. Beszélsz, beszélsz, de már egyáltalán nem hallom. Nem tudom mi az amit látok, közelebb jön és megszólít:

-       Bízol bennem? – kérdezi egy lágyan melengető hang.

-       Nem tudom, ki vagy? – tökéletes biztonság érzése kerít hatalmába. Nem tudom mi az, nem tudom honnan, de teljesen érzem, hogy biztonságos.

-       Bízol bennem ? – kérdezi újból és a biztonság érzése egyre csendesebben ölel magába az égető éjszakában.

-       Igen – habogom remegve.

-       Ugorj. – ahogy érzem az amit mondd úgy teszem. Nem tudom, hogy honnan és hogyan tudom, de biztos vagyok benne, hogy egy embernél magasabb erő készül magával ölelni.

-       ÚÚristen! – sikoltasz.

21 emelet mélység. Tudom, hogy honnan ugrottam le, hogyan dobtam át magam a korláton és azt is, hogy biztonságban vagyok. Nem látom, de érzem, ahogy rám mosolyog. Hatalmas porfelhővel, lágyan éri a két lábam a talajt az épület előtt. Felkacagok, elmosolyodom és feltöltdöm. Belépek az épületbe, a hallba ahol az éjjeli portás tátott szájjal, remegő testtel áll a pult mögött. Jobb kezében a telefon, bal keze esetlenül a teste előtt, szája tátva, lábai remegnek.

-       Roger – biccentek felé mosolyogva, miközben tovább haladok a lift felé. Csenget, ajtó nyílik beszállok és megnyomom a 21-es gombot.