Futás előtt, úgy éreztem, hogy kell egy kis zene ami elindít, ami „kirúg“ a lakásból. Megláttam Deniz – Egyetlen c. számát, rákattintottam, mert korábban sokat halgattam és azt érzem, hogy van mondandója, lehet belőle tanulni. Azután, hogy átkattintottam a „Lálálálá“ c. számára, kicsivel lejjebb ott kacérkodott, kacsingatott és hívogatott a „Sehogysejó“ c. dala Deniznek amit nagyon szeretek és szívből gyűlölök. Illetve, nem magát a számot, hanem amit még mindig hozzákötök. Évekkel ezelőtt párszor randevúztam egy elbűvölő lánnyal, akinek a sors puszta fintora miatt a legjobb Énemet hoztam, legilledelmesebbet. Régimódian szerettem volna Őt megközelíteni, így a megszokott figyelmen kívül voltam olyan... eltökélt, hogy minden randevúnk előtt kerestem Neki valami (kis) ajándékot, meglepetést – így is kifejezve a vonzalmamat és figyelmemet iránta. A dolgoknak csúnya vége lett, mivel akkor kb. 1.500 km-re éltem Tőle így elvetélt ötlet volt a kapcsolat –szerinte- amivel nincsen baj, de ahogy ezt elmondta az betette a kaput. WhatsAppon írt egy gondolatmenet végére annyit, hogy „döglött lovat nem etetünk“ és itt vissza is érkeztünk a jelenhez és Denizhez. Megnéztem a FB profilját, be/rá –közelítettem egy-egy képére és valahogy a refrénnel együtt elöntött az ideg. Szívem szerint, dühömben falhoz vágtam volna a tabletet, hogy utána üvöltve ugráljak rajta páros lábbal és utána dobjam ki a (zárt) panoráma ablakon. Mert ha ránézek a képeire még mindig egy csodás nőt látok, nagybetűs NŐT, aki nem csak beszél 2 nyelvet, megjárta Brüsszelt, de mellé bájos is és természetes. (Egy kezem sok arra, hogy megszámoljam hány NŐ-vel találkoztam.) Persze mellé jár egy ebihalnyi EQ és/vagy érettség. Nagyon sok érzést vált ki belőlem – mint amikor a forró láva füstölve keményedik meg a tengerrel összeborulva. Ahogy jött, talán úgy megy is, de most már peregnek a Képkockák és már nem csak Ő jár a fejemben és mellkasom közepének üres helyén hanem más is, már ketten verekednek bennem, hogy ki legyen A Főnök.

Ahogy elkezdődött a „Different waters” c. szám a lejátszási listámon jutott valami egészen furcsa az eszembe. Eddigi életem során mindig csak legyintettem a sok szarra amint keresztül mentem (betegségek tömkelege, nehéz/megfeszített pszichés és családi helyzetek stb.) és most valamiért  ez az első pár dallam átlökött arra  nézőpontra, hogy ne legyintsek rá, hanem legyek büszke. Mert amit elértem az nagy dolog. A nehézségek nélkül is (pl. 3 ország, 3 ösztöndíj), egy vidéki, 30 ezres kisvárosból, „átlag magyar oktatással” a hátam mögött. Valahogy, „csak” most „kattant” az agyamban a legelső versszak, talán ez volt a „trigger point” amire ma, most szükségem volt, hogy ezt írjam, írhassam. Nézd:

„A moment of silence

And suddenly there’s nothing left

But no moment is timeless

You know I’ve gotten lost in time myself

What does it mean, when it’s never enough

Guess it's part of the game

Give your all to survive

Row night and day, have a little faith”

Source: Coely – Different waters

Kiemeltem amit fontosnak tartok a saját esetemben, mert úgy élek, hogy naponta bennem van/volt, hogy egyik percről a másikra „semmi sem lehet”, hogy Nekem sosem elég és nem is akarom, hogy elég legyen, mert így tudom, hogy élek, megyek előre, ver a szívem, kering a vérem, ver a lelkem és akárhogyis, de létezem és megyek előre, legrosszabbik esetben is egyhelyben állok. A hétvégén ezen is, illetve nagyon hasonlón gonodlkodtam, a saját félelmeimen, a személyiségformáló traumákon át, amik korábbi hitemmel ellentétben nem 6-7 évesen születtek. Nem, nem. Sokkal inkább 3-4 évesen és akaratom ellenére, „csak” rosszkor voltam rossz helyen. Márha beszélhetünk ilyenről ebben a korban.

Megkönnyeztem. Talán életemben először volt, hogy akarattal visszaemlékeztem, hogy orromban éreztem a -városhelye- lévő házban a komód illatát, ahogy lenyitottam és az szekrénybelső illata keveredett a csokoládé illatával, hogy a polgári környezetben ez számomra milyen biztonságérzetet adott, hogy mennyire szerettem a lakást, házat, a függönyt a nappaliban. Most ugyanígy fut át rajtam „A Kamra” illata, ahogy –személyneve- MTA dolgainak illata, a könyvekkel és alma illatával keveredik az állott fa a pince illattal.

A kevéssé magasztos Péntekem után egy hétvégén és egy munkanapon keresztül gondolkodtam rajta és ma délutánra eldöntöttem: Alea iacta est. Már az „innenső“ partról írhatom, hogy miért. A legrosszabb dolog a kiszámíthatatlanság és kiszolgáltatottság, bizonytalanság mindennemű kombinációja – szerintem. Mindannak értelmében, hogy egy ilyen helyzetet elkerüljek/tompítsak léptem kapcsolatba fejvadászokkal, hogy segítsenek egy következő állomsára. Így Nálam (is) van egy lépés előny, ha rosszul forognák ki magukat a dolgok. Még a CEO mondta, hogy „we are a business, not a charity“ – bár teljesen más kontextusban. Ez mondjuk a lényegen nem változtat. Van az élet, vannak a számok és van a ratio. A ratio a cégnek, hogy minnél jobb piaci helyzetbe hozza magát. A ratio Nekem, hogy minnél jobb piaci/anyagi/taktikai/stratégiai helyzetbe hozzam magam. Egy felől az előbb említett számok miatt, más felől mert a családban volt egy „Jajj mi lesz ha...?!“ minta. Ebből Nekem is jutott, Rám is ragadt valamennyi. Így Számomra az, hogy fejvadászzal kapcsolatba léptem –megint- nem csak a ratiot jelenti, hanem azt is, hogy konfort zónán kívül megyek, megtörve egy mintát amit felismertem.

Végtére is, valahol mindnyájan hadvezérek és Caesar-ok vagyunk legbelül, nem?

Most nem tudok többet írni.

**Nem tudtam el/át –olvasni az írást!**

Paradigmaváltás. Szedjük szét a kifejezést, értsük meg, hogy mit takar a jelentése.

Paradigma jelentése: minta, összehasoníltáshoz alkalmazott példa (idegenszavak gyűjteménye)

Wikipedia 4 fő használatot jegyez a szó mellé:

• Egy tudományterület valamely általánosan elfogadott, zárt nézetrendszere egy adott korszakban, időpontban. Általánosabban: „A paradigma (vagy korszellem) a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom vagy szűkebben egy tudományos közösség minden tagja által elfogadott összességét jelenti
  
  
• Egy szó összes ragozott alakjának rendszerezett leírása, például igeragozási tábla
  
  
• A paradigma a felcserélhetőséget, egymásnak való megfeleltethetőséget (ekvivalenciát) is jelentheti
• A neurológiában szokás paradigmának nevezni a nehezen kimondható szavakat (pl. titoknokoknak), melyek kimondatásával a páciens artikulációs képessége vizsgálható.

Forrás: Wikipedia

A paradigmaváltás fogalmát, Thomas Samuel Kuhn amerikai zsidó származású professzor vezette be a XX. elején. Az Ő értelmezésében a fogalmat tudományterületeken belül kell/lehet használni amikor gyökerekig hatoló változáson megy át egy terület. Nem egy folyamatos fejlődési folyamat végtermékeként, hanem egy „nagy ugráskét“ tekint a paradigmaváltásra.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy az ördögbe kapcsolódik ez hozzám?!

Pénteken volt egy nem meglepő, de újdonságot tartalmazó beszélgetésem a munkahelyemen. Nem jó értelemben. Kollégiám úgy érzik, hogy nem tudnak Nekem feladatot delegálni, mivel nem tudok megfelelő minőségben (az Ők véleményük szerint!) jegyzeteket írni egy találkozóról, telefonhívásról. Nem vagyok arról teljesen meggyőzödve, hogy a komplexebb feladatok és a jegyzetelési készség egyenes ágon vannak összefüggésben. Természetesen védtem a becsületemet, magyaráztam a bizonyítványomat. Mindennek ellenére felkavart a „következő 2 hétben jelentős javulást várunk Tőled“ c. mondat. Nem mondanám, hogy a semmiből jött, ugyanakkor teljesen felkavart. Ennek hatására az utóbbi 2 napban sikerült több csokit ennem mint 2017 első 5 hónapjában (spoiler! kb 100 grammról van szó). Némi túlórával fejeztem be a pénteki napot, és miközben a vonathoz vonszoltam Magam azon gondolkodtam: valyon ez az Én lehetőségem? Valyon „kinulláz“ a drága jó Istenem és belekerülök egy se munka, se párkapcsolat élethelyzetbe? Tudom, elhamarkodott gondolat és heteket szalad előre az időben. Itt kell megjegyeznem, hogy az utóbbi 2 hétben teljesen kikopott belőlem a hit, akart (angolul: drive) a munkahelyem mellett. Megcsinálom a dolgom, legjobb tudásom szerint, de az utóbbi héten már elég keveset maradtam benn túlórázni, mindannak ellenére, hogy a korábbi 3 hónapban heti 3-4-szer voltam tovább benn, vagy dolgoztam otthonról is.

Mostanra érkeztünk el a történetben oda, hogy meg tudjam válaszolni a paradigmaváltás – Escobar párhuzamot. Eddig csináltam a dolgaimat egy hozzáállással, adott módon, hangulatban, feszültséggel, odafigyeléssel stb. Ez igaz mind a munkahelyi tevékenységekre is másra is. Reggel, ennek megfelelően „rebellis“ módon mentem templomba/misére: mellény, feltűrt ingujj – zakó nélkül! Quel dommage! – mondaná egy fhanszia. Ez számomra azért volt nagy dolog, mivel mellényt zakóhoz hordtam, 3 részes öltöny részeként amint meg vna írva. Ma nem, mert ma már változtam. Hasonló változást fogok eszközölni a munkahelyi hozzállásomban is, letéve egy „túlfókuszált“ megközelítés és felvéve valami lezser, laza már-már hanyag hozzáállást. Eistein mondta, hogy őrültség más/új eredményt várni miközben ugyan úgy csináljuk a dolgokat. Őrültség magamtól előrelépést várni, ha ugyanúgy csinálom, írom, hallgatom a dolgokat. Nem tudom, hogy mit hoz a kedd, lesz-e változás, tudok-e úgy javulni, ahogy Ők várják.

Bízom Istenben, de szárazon tartom a puskaport, így még Pénteken írtam 2 fejvadásznak, tegnap pedig egy 3.-nak. Védenem kell magam, hogyha bekövetkezik a „mivan ha...“ – ugyanakkor, ami talán még ennél fontosabb, nem vagyok boldog a munkahelyemen. Nem tudok boldogan bemenni az irodába, mert azt érzem, hogy legkevéssé sem tudtam a csapat részese lenni, hogy nem nagyon tudtam kapcsolatokat kiépíteni. Ebben egy felől Én is hibás vagyok (túlságosan befelé forduló vagyok – újból?), más felől egy kapcsolat mindig 2 félen múlik.

Mindezen dolgok szellemében fogok kedden bemenni az irodába, addig egy picit még fogok itthon dolgozni, mert Nekem is van becsületem és a személyiségem is azt diktálja, hogy amíg ott vagyok, addig a legtöbbet, legjobbat adjam ki magamból. Ha nem is jön össze, kötelességem megpróbálni...

Az utóbbi évek talán legrázósabb időszakát élem meg. Újból. Ez egy mindig ismétlődő hullám, hol fel, hol le. Nem érzem, hogy minőségi előrelépés lett volna a munkámban amikor 50 óra körül dolgoztam és amikor 39-et. Aggaszt a dolog, mert motiválatlan vagyok, fáradt és kicsit nem törődöm/le**arom. Pedig a tét effektíve egy mánágeri pozíció, ahogy ma reggel beszéltünk is róla. A cég célja nem (csak) az, hogy megtartson megfelelő utánpótlásnak, hanem, hogy mielőbb tudják egyedül is klienseket vállalni, mánágerkedni. Lefordítva ez annyit jelent, hogy biztosan, pontosan dolgozni és ezáltal profitot termelni, mert ugye, ez üzlet, nem jótékonykodás. Mindennek ellenére... nem tudok jól lenni ezekben a napokban, 2 hete kínaim sem volt, hiába van meg hozzá minden lehetőségem (könyv, tanár stb.). Egyszerűen nem, mert fejben vagyok elfáradva nem testben. Tudom, hogy P, N vagy J (kollégák) jót akar Nekem, és mindent megtesz, hogy ennél a cégnél jussak előrébb, valahogy nem megy. Még. Most. Ma. Szükségem van valamire ami belülről belöki a motort, egy gyújtószikrára, egy valamire ami mozgásba hoz. Lélekben, fejben és szellemben, hogy tovább lépjek ebből az ördögi körből. Van egy jó és támogató munkahelyem, de mivel nem tudok napi, apró sikereket elérni így kedvtelen vagyok (demotivált) és szinte fáj, hogy benn legyek. Nagyon jól tudom, hogy már most kéne újból Annával dolgozzak, de még kicsit elnapolom, elhalasztom és makacskodom, hogy megoldom máshogy. Azt hiszem.

**Update: amint befejztem az utolsó mondatot írtam Annának, hogy el tud e vállalni**

Naponta órákat töltök a fejemben a saját boldogságom után kutatva. Boldogtalan vagyok, pláne ma, amikor fáradt is vagyok. Isten tartsa meg jó szokását, a kollégák java része valahol máshol tevékenykedig, így legalább (most) egyedül vagyok. Már éjszaka sem érzem magam egydül. Oké, ez legtöbbször barátnővel/élettárssal jár. Azt is tudom, hogy sokkal inkább oda kéne figyelnem, hogy mi az amiért hálás vagyok az életemben. Igen, nagyon sok mindenért az vagyok, egészségem, lehetőségeim stb. És bár ezeket tudom, ma nem tudok erre koncentrálni, ennek örülni. Pedig délben még Tony Robbins is eszembe jutott – nagyon szeretem a csókát. Nem tlaálok már kiutat magamból, Korábban még egy, egy pint sör, cider tudott segíteni, hogy kicsit kiengedjek, de most már az sem. Azért meg nem fogok inni, hogy igyak. Annak töbször lett nagyon csúnya vége, láttam és hallottam sokat ilyet családon belül is. Nem köszönöm. Így is, máig szégyellem magam a legutóbbi, szegedi dolgok miatt... Tegnap, elalvás előtt egy órát forgolódtam a paplan alatt a gondolataimmal összezárva. Kínzóak voltak és nehezek, kétkedőek és cikázók.- Átfut az agyamon, hogy lenne munkahelyi feladatom, de most inkább tovább írok – Várom az őszt, nagyon többszörös váltást is hozhat Augusztus hónap, átnyúlhat Szeptemberbe is. Szükségem van, lenne Annára, mert most úgy érzem, hogy nagyon darabokban vagyok. Még mindig nem emlékszem az álmaimra, pedig néha szeretném – mondom ezt úgy, hogy nem tudom, hogy áldást vagy átkot kívánok.

Egyedül szeretnék most lenni. Magánéletben, munkahelyen – mindenhol.

**nem volt időm, lehetőségem átolvasni a bejegyzést!**

Most, ahogy egy munkahelyi míting után leültem, a saját zakómról jutott eszembe, hogy a mostani párkapcsolatom a legfontosabb dolgot veszi el az életemből. A pénzt Az érzéseket. Gondolokd itt arra, amik az anyagiakohoz kötődnek. Ami a magénéletet érinti, ott már túl vagyok mindenen, megjártam Tolnát, Baranyát – újat már csak a (jövendőbeli) feleségem fog mutatni, senki több. Legalábbis így számolok. Az nyilalt belém, hogy a mostani magánéleti helyzetem miatt mennyi élményről maradok le. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen jó érzés lesz X vagy Y dolgot, márkát venni, hanem, hogy hány olyan eseményre, előadásra, múzeumbba nem tudok elmenni most amire vágynék. Nagyon. Talán, a saját időm eldobásánál még nagyobb bún, hogy a saját érzelmeim helyét dobom el, mert más dolgát teszem magam elé. Saját hülyeségemből akasztottam fel magam a véres alkonyatba meredő bitófára – a ködös albionban királynő kastélya mellett. Erre így most ébredtem rá, ahogy arra is, hogy a jelenlegi havi költségeimnek kb. a felét meg tudnám spórolni, hogy ha egyedülálló lennék. Ha egyedül lennék, a fizetésem max. 70%-a menne el, beleértve minden létező költséget a kajától a szórakozásig. Jelenleg, mivel Én vagyok az egyszemélyes kereső, így nem reális cél a 70%-ot félretenni – azért csak Én keresek mivel barátnőm kilépett a munkahelyéről ahogy elköltöztünk. A mostani lakástól meg sem időben, sem anyagiakban nem érte volna meg Neki visszaingázni. Jelenleg ebben a helyzetben várom a vénasszonyok nyarát, az őszt, mert előbb nem hiszem, hogy lesz lehetőségem lépni. Kivéve, hogy ha elszakad a cérna és teljesen kiborulva dobom rakom ki az életemből. Meglátjuk. Újfent azt érzem, hogy ezután nem nagyon fogok barátnő, párkapcsolat vagy bármi ilyesmi után nézni. Egyfelől, „A Caesaréit adjátok vissza Caesarnak, és az Istenéit az Istennek”(Márk 12:17), gondolok itt arra, hogy minden kapcoslat után van egy egészséges, gyász/egyedüllét szakasz ami az elcsendesédhez kell. Más felől, ezután a kapcsolat után sem fogom az érezni, hogy Nekem mennyire jó volt az utóbbi 5 évben (2012-től!) a lányokkal, csajokkal, nőkkel etc. Nyugodtabb Nekem egyedül, akármilyen önzően is hangzik. Alkalmi dolgok persze, szükségesek meg biológia, de újfent az érzem, hogy nehéz lesz innen előre mozdulni. Ami a legnagyobb ellentmondás, hogy Én már szeretnék családot. Feleséget, gyerekeket amit akarsz – csak nem a mostanitól. Öreg vagyok Én már bohócnak, illetve, ami fontosabb, hogy szeretném újból megtapasztalni azt a nyugvópontot amit már korábban.

Voltam olyan balga, hogy amióta találkoztunk hallgattam zenét, olvastam írott és online sajtót is. Nem szeretem magam most ezért, szerettem volna jobban benne maradni az érzésben. Nem, itt nem arra gondolok, hogy szerelem meg csöpögés. Nem, félreértés ne essék. Arra gondolok, hogy végtelen öröm volt számomra az, hogy újból találkoztunk – még ha szűkös is volt az időkeret. Sok gondolat és még több érzés futott át rajtam egy-egy mondatod között és picit félek, hogy a tekintetem elárult.

Behunyom szemeimet és szemeidet nézem.

Nem, nem vagyok szent. Sok minden vagyok, de az nem – még ha minden szentnek van is előélete. Azt érzem, hogy előéletem sincs, mert nem tudom, hogy mi vagyok, nem tudom, hogy ki vagyok. Talán Escobar talán nem.