Nem is tudom hol kezdjem. Annyi minden kavarog fejemben a lelkemben, szívemben, hogy “megfogni” is nehéz.

Dear Tamas,

I have contacted VT and I sincerely regret to inform that they can’t offer you admission to Virginia Tech University. For your information, your application was complete but unfortunately you weren’t selected by the Committee. In case you have other questions about your application, you may refer to Ms. ______  megbasztamanyadat@vt.edu

I’m sorry for this!
Best,

Egy órája olvastam kb. de még mindig (és még jó ideig) témfergek és kóválygok. Két dologra tudok gondolni a) tavalyi GRE: 5% eredmény (3 hét alatt próbáltam munka mellett felkészülni egy olyan vizsgára amire a JewSA-ben 6-12 hónapot készülnek) b) idei HC eredmények. Ha a b) a helyes megfejtés akkor taknyoncsúszva bassza szíven a deklarált püspüküt mind2ő aki javította a beadandóinkat. Már akkor baltával fésültem volna meg őket amikor az 5. héten visszaosztották a 2. heti beadandókat. Igen, 3 hét kellett a mentális képeségeikkel, hogy 15-20 ember egy (!) a4-es oldalnyi beadandóját kijavítsák. A munkájukhoz tartozó más dolgokról nem tudok nyilatkozni, de egész őszintén a kurva anyjukat. A második gondolatom annyi volt, hogy akkor tavasszal indul be a „jambureee“ odaát, csak nem potyára rendelték meg azt a pár százezer műanyagkoporsót (mindegyik 4 személyes) a FEMA hacacáréhoz.

Teljes, teljes és totális csalódottság és talajvesztettség vett erőt rajtam. 11:09 van, 13:30tól órám van, előtte még el kell mennem nyomtatni (is). Nem csak azért mert az elmúlt években mindenkit felvettek a programba, hanem azért is mert nem egyszerűséggel pofánhúgyozva érzem az elmúlt 2 hónap munkáját, minden erőfeszítését. Innentől nem látom értelmét az ember feletti erőfeszítésnek, hogy későn feküdjek, hajnalban keljek. Nem tudom, hogy mi lesz Velem. Abban biztos vagyok, hogy órákon belül jelezni fogom Milosnak, hogy barátilag vásárolnék Tőle még néhány doboz minőségi bagarettát. Nem tudom, hogy milyen mértékű és mennyiségű önpusztítás lesz, már ha lesz. Más kérdés, hogy jelenleg nem is érdekel, leszarom. Próbálom a jó oldalát nézni, hogy igen, biztos, hogy életben maradjak, meg jön a nagy a szerelem meg Unijós fizetés meg a jókurvaanyádat, azt. Telibeszarom a nagy szerelmet, kifejtettem már Péntek éjszaka. Még most is a karrier választanám. Nem, nem tartom magam sem mohónak, sem kapzsinak szimplán ilyen szinten szét lettem baszva. Ja, hogy mellé még köcsög is vagyok mert felvállalom. Bocs, hogy nem bégetek és merek érző lény lenni a sok droiddal ellentétben.

 Nem érdekel különösebben a női nem sem mostanra, ha olyan van meg kiverem.

Anna még az előző levelében írta, hogy néha egy, egy kiborulás is jót tud tenni az embernek. Azt hiszem ez a második négy nap alatt. Szerintem szar arány. Próbálok amennyire lehet az érzésben maradni. Ha tudnék. Persze, az agyam már azon kattog, hogy okt.31-ig lehet a Da Vinci ösztöndíjra jelentkezni, meg, hogy az AIESEC-en keresztül nyárra ki akarok jutni az arabokhoz. Az eldőlni látszik, hogy Svájcot amint diplomám engedi elhagyom. Elég lesz (szűk) két évet lehúzni egy olyan közegben ami 0-24-ben a csalódásra, elbukásra, „meg nem felelésre“ emlékeztet. Bőven elég lesz. Szakadt kurvák Nőszemélyek nélkül is – az ajtóm nyitva áll, ugyan úgy mindegyik előtt. Mondanám, hogy este leiszom magam és elszívok 15 karton cigit egy slukkal,de nem engedhetem meg magamnak, van elég beadandóm. Meghagyom Kerecsenyre. Hehhh.... mondhatom kibaszott szép Kerecseny lesz. Másodszor. Annyira örülök, hogy már tapsikolok is. Nem látok motivációt arra, hogy bármilyen szinten is túllépjek egy Hank Moody- House MD. személyiség keveréken. Kissé depresszív, de a végeredmény valahol mégis egy zseniális karakter. Próbálom beleásni magam a pillanatban, beleásni magam a keserédes fájdalomba,de túlságosan jól blokkol az agyam hozzá. A szégyen érzet a tudatomban létezik, máshol még nem. Csalódtam és nem látom komolyabb értelmét jelenleg az itt tartózkodásomnak. Még egy csalódás, még eggyel kevesebb remény, még kevesebb öröm. Ehhhehh....öröm...nek a lehetősége. Igen, persze tudom, hogy svájci diploma meg miegyéb. És?!

Egyszerűen csak képtelen vagyok elméllyedni az érzésben. Ami még „szörnyűbb“ (?), hogy már segítséget sem várok. Senkitől. Megalázottság, szégyen és csalódottság van bennem. Nagyon sok. Nagyon, nagyon, nagyon sok.

Update:

Igazából amire számítok magamtól az egy még introvertáltabb személyiség, még ledegradáltabb érzés világgal. Ami igazából egy kamu, mert több érzelem, érzékenység van bennem mint néhány családban. De mire verjem magam? Azon emberek száma akikre merek/mernék támaszkodni meg kettőre csökkent. Mind2ő itt van a karomon. Ismeritek a történetet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.