Az erékélyről szemléltem az Erdély felett kerekedő felhőket amikor mediterrán módra, már-már menetrendszerűen elkezdett öblös cseppekben esni az égi könny. Oké, benne van, hogy ez is mesterséges volt. Megint három színű volt az ég. Nagy, narancssárga, sötétkék és közel fekete. A kerti lombok olykor, olykor felcsaptak a látóterembe a szélen lovagolva. Átfutott a fejemen az elmúlt pár nap, Agnese, Izi, Kriszti vagy épp Rita. Amennyire támasztottam a korlátot, annyira szerettem volna, hogy ha mással osztom meg az égi lobogót.  Megforgattam egy pohár rosé illatát, elrévedtem Agnesen. A romantikával telt levéltárak, a poros XVIII. századi MO, dolgok amik boldoggá tesznek, hogy mennyire nevettem amikor kijött belőle a gyerek, egy 25 éves testben. Magamba szívom az eső illatát, megforgatom újból a bort, orromhoz emelem és megtelek a hideg levelek illatával. Kezembe veszek pár szem manduált, megszárítot barack magot és lelkemben dallam indul. Felcseng a jazz, Amy Winehouse, a lassan táncoló dallamok. 40’es, 50’es évek dallamosan csúszkálnak a történelmi korokban. Morfondírozom, hogy miért Agnesevel táncolnék legszívesebben a minket verő esőben. A barackot vagy az Ő derekát fognám-e szívesebben? Merengve szelem számba a létől csorduló őszibarackot, az esőre kilépve rebegek hálát egy Fentebbi Erőnek. Az esőért, a barackért, a késért, ruháért, élelemért és pusztításért, hogy biológialiag egészséges vagyok, kémiailag mindenem megfelelően, annál jobban működik. Fél baracknál egy nagyot nyújtózom, vállamban, mellkasomban megfeszülnek a rostok, érzem a tegnap este munkáját. Magam előtt látom az ezüstlő holdban  ásító Pilist, a királyi kecsességgel sétázó szarvasokat, Szám jár, a barack fogy az elmém játszik, futva fut a réteken és mezőkön. Gyorsan füstölő cigarettára gyújtok, felhangosítom a dallamokat. Töprengek, hogy Agnesevel elkezdődött egy tánc, egy méltóság teljes udvarlás, annak módját megadva vagy csak az időmet, energiámat, pénzemet vesztegetem? Tetszik a mértékletesség amivel lassan sodródunk mint az esővíz a patakban, de töredelmesen bevallom, hogy a leányzó ajkáról már oly’sokszor, oly’szívesen loptam volna csókot. Is. Talán a nyáron először van egy picit üres estém (amikor ezeket a sorokat írom), persze ez a mese is az érzésekig tart.

„A mesének se igaz a  fele se, de legalább a mesemondónak is meglesz a felese“ – imádom 2 Arc zenéjét és szövegeit, akármennyire depresszívek is. Megállapítom, hogy csapongok, hogy a lovász, lovagló lányok igen, igen csinosak. Akár Andi, Lizi vagy Petra legyen is az. Reményeim szerint záros határidőn belül a lovaspólóval is bővíthetem a sportismeretemet és élményeimet. Várom nagyon. Mára ennyit, a rosé még vár,

A testvéreid már várnak a következő életedben, ne keresed ŐKet megtalálnak. Ebben bízhatsz