Narancssárgán kacsintott a romantika a szürke lépcsőről. Két spaletta ült le verni blattot, idő járatta magyar kártya mögé bújva. Lágyan lépkedve a csenden egy fiatal póni kaptatott át az utcán. Nagyot reccsenve vágta vigyázba magát a két Eres úr. Kisasszony pironkodva biccentett tovasétált. Derék idős urak, derekukat fájlalva folytatták a kártyázást. Díszes szürke mellényben, kalapukat kézközelben tartva – ha hirtelen zárulna a helyzet. Megfontolt lendületességgel folytattam sétámat a szürrealizmus utcáin. A szerelmes Veronát idézte bennem. Sose jártam ott. Csendben prüszköltek az acélba zárt paripák, kacsintottak a hegyen henyélő csillagok; fényesebben a felhőknél. Tudatlan harsánysággal zajongtak a balkáni sárgacsillagok, eddig visszhangzott. Hallottam ahogy visszaverődtek a falakról, mint a lágy ütemeket egy távoli átmulatott éjszakán. Lámpafények között indult útjára a lábdob. Szememmel festve a nem létező múltat láttam a szép jövőmet. Meghökkenek, és Rám kacsint a Kaporszakállú – egy utcatábla formájában. Nem is tudtam, hogy Pregassona-ban is van Rózsa utca! Ijedtembe pince kulccsal akarom képkockásítani a pillanatot. Sajnálattal konstatálom, hogy megorrolt Reám az internet adó-vevő a kütyümben. Olyh‘ szeszélyes! Már hetek óta hozzám sem szól! Láttam Magamat Magaddal sétálva. Palackba zárt fehér igazsággal, nevetve civakodva a mámorral. Falhoz dörgölőzve csókolóztak a sálaink, mit sem törődve a fehéren leskelődő tekintetekkel. Aum–om életre kelve, leugrik bőrömről. Nagyot nyújtózva kacsint Ránk. „Engedelmükkel, ha szabadna...“ –biccentünk és tovaporol. Elmerülök szikrázó zöld szemedben, kacagásod szebben szikrázik az angyalok táncánál. Nyári szellő cseni kezemből a folyékony igazságot, pedig hivataloson Nov-Ember van. Fittyet hányva az éjfélre gördülunk tovább az éjszakán, megpihenve egy-egy lépcsőn – hol lelked, testembe forr. Pár órája történt, mégis vágyom tested melegét, zihálva csodálva lelked nedvét. Magából kikelve dörren ki egy ablak, idegesen tekingetve. Összefutnak szemeink, lággyá válik, elmosolyodik. „Ejnye gyermekeim“ – Anyaian kuncog a fal felé fordulva. Emlékeimből tekintve gyönyörködöm testedben, ahogy lábad csizmádba forr, hol derekad övvé zárul. Szeretlek, szerettelek még mielőtt megismertelek - suttogom. Nem beszélem amit Te, de érted az Univerzum nyelvét. Szélből lettél, széppé teszel. Lámpafénynek dőlve csapom hátra a fejem, parázslik a cigaretta a kezemben, mégis Te testedben fogócskázik a füst. Párkányra ül a rosé - elfáradt. Gomba mód nő elénk egy Pék Úr, illatozó mosollyal fordul fehér köpeneye a messzi sarkon. Jó kedvét követve osonunk, szerencsénkre rummal kínál. „Üljenek le nyugodtan!“ – mondja, míg kinn áll. „Rég volt ilyen kényelmes eme rekesz!“ -  kel ki egy kiló tészta. Meghökkenésünket észre sem véve fekszik a forró szaunába – „180 fok és 40 perc! Most ennyi elég is lesz.“ Búrkiflivel kardozva ugrál a nap, fhanszia eleganciával kerekszik felül a könnyed spanyol éjszakán . Svájci semlegességgel figyelik a Pireneusok. Ők a búrok csatáját a messzi aranyló földeken, Mi pedig őket. Lágyan. Egybe forrva. Egy rozsdaporos reggeli mellől.